2010.03.18
Március 18-án este hétkor jó hangulatban Győrfi András megnyitotta a kiállítást. Közreműködött Gyárfás István kiváló jazz-gitárművész, aki reflektált az alkotásokra.
A megnyitó beszéd:
"Üdvözlök mindenkit Kacsó Gergely kiállításmegnyitóján.
Furcsa, talán nem ideillő mondattal kezdeném: Gergő felbosszantott újra! Gondolom, ezt a kijelentésemet igencsak meg kell magyarázzam, hisz ünnepelni jöttünk össze, ünnepelni egy fiatal festő szárnypróbálgatását. Hát akkor elkezdem.
Gergőt lassan 15 éve ismerem, nála bosszantóbb és idegesítőbb gyereket nem tudtam elképzelni abban az időben. Persze talán túlzok egy kicsit, de akkoriban így éreztem. Történt ugyanis, hogy papájával Kacsó Péter keramikus művésszel mindig érkezett az aktuális művésztelepekre egy helyes ámbátor rém mozgékony, izgő-mozgó gyerek is, aki csak kérdezett, majd nyüzsgött egy kicsit, aztán talán belenyúlt valamibe, meg egyébként is...
szóval bosszantott...
Mondhatom sem kell, hogy Gergő volt ez a gyerek. De hát ilyenek a gyerekek, azóta nekem is lett ilyen gyerekem, és most már nem ütközök meg annyira rajtuk.
Itt kezdődött a mi laza kapcsolatunk, néha fel-feltűnik azóta is a telepeken, nézeget minket, majd eltűnik... és a minap felhív, hogy ő festő lett és hogy kiállítása nyílik és hogy rám gondolt, hogy nyissam meg... már megint kezdi ezt a bosszantást...hogy miért? Nos azért mert emlékeztet engem az idő múlására, hogy felnőtt, én meg hátrébb kerültem egy generációval, már ő a fiatal festő, a fiatal reménység. De hát ez így van jól, ennek így kell történnie. Az élet már csak ilyen.
Szóval felhívott, hogy ő találkozni akar velem, na gondoltam, a régi emlékek előtörtek, jön a gyerek, mozog egy kicsit, talán belenyúl valamibe, és egyébként is... és akkor csodák csodájára megjelent egy nyugodt, egyenes tekintetű és szokatlanul szerényen beszélve felkért a megnyitóra, tudván, hogy ritkán vállalok ilyet. De mivel az idősödő festők szakmájává válik megnyitni a fiatalok kiállítását, így nem volt mit tennem, igent kellett mondanom. Persze hízelgett is a gondolat, hogy a művésztelepek festőtömegeiből pont engem választott ki, jólesett, meg talán kompenzálni akarta azt a sok bosszantást is. Gondoljuk így.
Aztán ahogy megnéztem a képeit, újra az a bosszankodós érzés kerített hatalmába...mert jók voltak ezek a képek. Bosszantóan jók...Jók a címek is -" Majd ha piros hó esik" meg az " Ez nem egy sarkantyús női csizmát ábrázoló kép...meg ilyenek - meg az egész jó, szellemes...olyan Gergős. Még fogja talán valaki kezét, még talán segítségre szorul, még talán azt képzeli, hogy erre szüksége van. Pedig én úgy látom az úton elindult, az irány jó, egyébként is fiatal, már csak egy dolga van, sokat, nagyon sokat festeni...és jönni a telepeinkre, beállni a sorba, és talán akkor odaáll ő mellé is egy izgő mozgó gyerek, talán belenyúl valamibe, meg egyébként is...
Gergő. Gratulálok. Felnőttél. Festő lettél. Csak így tovább.
A kiállítást megnyitom. "
Furcsa, talán nem ideillő mondattal kezdeném: Gergő felbosszantott újra! Gondolom, ezt a kijelentésemet igencsak meg kell magyarázzam, hisz ünnepelni jöttünk össze, ünnepelni egy fiatal festő szárnypróbálgatását. Hát akkor elkezdem.
Gergőt lassan 15 éve ismerem, nála bosszantóbb és idegesítőbb gyereket nem tudtam elképzelni abban az időben. Persze talán túlzok egy kicsit, de akkoriban így éreztem. Történt ugyanis, hogy papájával Kacsó Péter keramikus művésszel mindig érkezett az aktuális művésztelepekre egy helyes ámbátor rém mozgékony, izgő-mozgó gyerek is, aki csak kérdezett, majd nyüzsgött egy kicsit, aztán talán belenyúlt valamibe, meg egyébként is...
szóval bosszantott...
Mondhatom sem kell, hogy Gergő volt ez a gyerek. De hát ilyenek a gyerekek, azóta nekem is lett ilyen gyerekem, és most már nem ütközök meg annyira rajtuk.
Itt kezdődött a mi laza kapcsolatunk, néha fel-feltűnik azóta is a telepeken, nézeget minket, majd eltűnik... és a minap felhív, hogy ő festő lett és hogy kiállítása nyílik és hogy rám gondolt, hogy nyissam meg... már megint kezdi ezt a bosszantást...hogy miért? Nos azért mert emlékeztet engem az idő múlására, hogy felnőtt, én meg hátrébb kerültem egy generációval, már ő a fiatal festő, a fiatal reménység. De hát ez így van jól, ennek így kell történnie. Az élet már csak ilyen.
Szóval felhívott, hogy ő találkozni akar velem, na gondoltam, a régi emlékek előtörtek, jön a gyerek, mozog egy kicsit, talán belenyúl valamibe, és egyébként is... és akkor csodák csodájára megjelent egy nyugodt, egyenes tekintetű és szokatlanul szerényen beszélve felkért a megnyitóra, tudván, hogy ritkán vállalok ilyet. De mivel az idősödő festők szakmájává válik megnyitni a fiatalok kiállítását, így nem volt mit tennem, igent kellett mondanom. Persze hízelgett is a gondolat, hogy a művésztelepek festőtömegeiből pont engem választott ki, jólesett, meg talán kompenzálni akarta azt a sok bosszantást is. Gondoljuk így.
Aztán ahogy megnéztem a képeit, újra az a bosszankodós érzés kerített hatalmába...mert jók voltak ezek a képek. Bosszantóan jók...Jók a címek is -" Majd ha piros hó esik" meg az " Ez nem egy sarkantyús női csizmát ábrázoló kép...meg ilyenek - meg az egész jó, szellemes...olyan Gergős. Még fogja talán valaki kezét, még talán segítségre szorul, még talán azt képzeli, hogy erre szüksége van. Pedig én úgy látom az úton elindult, az irány jó, egyébként is fiatal, már csak egy dolga van, sokat, nagyon sokat festeni...és jönni a telepeinkre, beállni a sorba, és talán akkor odaáll ő mellé is egy izgő mozgó gyerek, talán belenyúl valamibe, meg egyébként is...
Gergő. Gratulálok. Felnőttél. Festő lettél. Csak így tovább.
A kiállítást megnyitom. "
2009.06.26
2009.01.05
Kathy Zsolt
2008.05.08
Cím nélkül
Hát lehet, hogy szú-színek harapják
mindörökké ezt a szekretert?
Körbeáll a márnagőz ködében
hat fabatka. Egy mező betelt.
Ciklámenben pörgő pátriárkák
hívogatnak, gyöngyöző, ledér
szellemekkel szűkölök fehéren
egy tubusban, míg a bőregér
karmazsin kabátját mossa bőszen.
Sonkalében mossa. Nincs idő.
Senkivel sétál a hegyszorosban
Anne Boleyn, a hottentotta nő.
Elvonatkoztatva, jó erősen
fejbe vert egy citromsárga nap.
Zöld az égi kékkel egyre jobban
összefolyva, fújva fojtogat.
Mit tegyek, miképpen szűrjem át a
szó szövétnekén a tátogó
tarkabarka, óriás csibéket?
Hát sehogy se. Elszakadt a szó.
Látod, itt a lába, ott a háta,
ez meg itt egy folt a foltokon.
Egy majomkenyérfát félreértek,
égig érve vár, míg felfogom.
Bényi Gergely 2008.05.08
